Beléptem az ebédlőbe. Voldemort már ott ült az asztalnál és várt engem. Amint közelebb értem, lehajtottam a fejemet és a lehető legtávolabb ültem le. Csak magam elé néztem, egy pillanatra sem mertem ránézni, de magamon éreztem a tekintetét. A tányéromban lévő ételre néztem, majd Voldemorta. Ő fáradtan sóhajtott egyet és bólintott. Elkezdtem enni, de a szemem sarkából szemmel tartottam. Minden mozdulatára összerezzentem, és bármikor készen álltam a menekülésre. Csendben evett és közben újságot olvasott. Hirtelen csörömpölés ütötte meg a fülemet, felkaptam a fejemet és láttam hogy a villája a földön landolt, de már bosszús arccal nyúlt volna utána hogy felvegye. Én mint a villám, felpattantam és már rohantam is oda és felvettem, majd szememet lesütve nyújtottam oda neki. Álltam és néztem a földet. Összerezzentem, mikor megéreztem Voldemort kezét az állam alatt. Felemelte a fejemet, hogy beletudjon nézni a szemembe. A rettegés futkározott végig a gerincemben, ahogy a vörös szemekbe néztem. Éreztem ahogy olvas a gondolataimban. Hirtelen elengedett. – Ülj vissza és egyél tovább, és legközelebb nem kell ugranod, nem vagy szolga – mondta . – Értettem Uram! – hangom még mindig elég gyengécske volt. – Nem kell Uramnak szólítanod, hívj Voldemortnak! Érted? – kérdezte halkan. – Igen, Voldemort – alig hallhatóan mondtam ki a nevét, szinte csak elsuttogtam és visszaültem enni. – Ha akarsz, reggeli után kimehetünk a kertbe, rád férne. – nézett végig hófehér bőrömön és beesett arcomon. – Rendben. – mondtam halkan.

Kiléptünk a kertbe. Hunyorognom kellett, mert úgy éreztem teljesen elvakít a napfény. A kert gyönyörű volt és hatalmas. A Thessanoknál nem sok alkalmam volt kimenni a levegőre, pedig régebben imádtam sétálni a szabadban. Megborzongtam ahogy megéreztem Voldemort kezét a vállamon. Ránéztem, bele a szemeibe, de az érzelemmentes maradt. – Gondoltam, ezt visszaadom neked – mondta csendesen, és egy varázspálcát vett elő a zsebéből. A szívem nagyot dobbant amikor megláttam a pálcát. Gyönyörűen megmunkált, elegáns, hófehér pálca. Imádtam azt a pálcát, már az első perctől kezdve ahogy a kezemben fogtam. Szinte láttam magam előtt az öreg Ollivander arcát, mikor a kezembe adta a pálcát és az azonnal elfogadott engem. – Gyönyörű pálca és nagyon különleges is, majd meglátja – mondta az öreg, akkor még nem értettem mire céloz. Halványan elmosolyodtam, ahogy visszatértem a valóságba, de mosolyom gyorsan tovaszállt és ijedten Voldemortra néztem. – Nem kell elfojtanod a mosolyodat. Egy ilyen gyönyörű lánynak az bűn lenne. Arcomat elöntötte a pír, szemlesütve vettem el a felém nyújtott pálcát. Ahogy a kezembe vettem elöntött az a jól ismert bizsergés. Szinte éreztem ahogy a hosszú hónapokig visszafogott mágia újra átjárja a testemet. – Furcsa egy pálca – mondta Voldemort, - megpróbáltam vele varázsolni, de nem történt semmi és ugyanez történt az idősebb Thessan is – kérdőn nézett rám, sóhajtottam egyet és belefogtam a magyarázatba. – Ez egy nagyon különleges pálca, mert senki másnak nem másnak nem engedelmeskedik csak a gazdájának. Ollivander Úr állítása szerint a pálca választja a varázslót. Azt is elmondta hogy ez volt a legelső pálca, amit eladásra készített és mindeddig úgy hitte sosem találja meg a gazdáját. A szívem majd meg szakadt mikor elvették tőlem, és nem is reménykedtem hogy valaha viszontlátom. Gondoltam, hiába reménykedem biztos kettétörik, hiszen egy sárvérű mocskolta be – hangomba végtelen szomorúság vegyült.

Voldemort mélyen a szemembe nézett, majd halkan megszólalt:

- Varázsolj! – hangja nem volt fenyegető, de mégis összerezzentem és kimondtam a legelső varázsigét ami az eszembe jutott – Expecto Patronum! – kiáltottam, és abban a pillanatban egy hatalmas állat szürkés alakja bontakozott ki. Kecsesen mozgott, mint minden nagy ragadozó. Odasétált elém és köddé vált. Csak néztem tovább a tájat, de Voldemort hangja visszahozott a valóságba. – Nem gondoltam volna hogy végre tudod hajtani ezt a varázslatot. – Nem mondtam semmit, csak a tájat figyeltem. Hirtelen megéreztem a Voldemort kezét az enyémen. Összerezzentem a félelemtől, de ő nem zavartatta magát, megfogta a kezemet és elindult a kert egy pontja felé. Lehajtott fejjel lépkedtem mellette. Nem tudom hova tartottunk és miért, de a félelem már a szívembe költözött. – Nem kell ennyire félned – suttogta a fülembe Voldemort. Hangja nyugodt volt, de én még sem tudtam megnyugodni tőle. Végül pár perc séta után, megláttam egy gyönyörű rózsalugast. Volt ott egy pad is, oda ültünk le. Én szokásomhoz híven a földet bámultam és meg sem mertem szólalni. Végül Voldemort elunta a csendet. – Mesélj magadról – kérte és közben egy pillanatra sem vette volna le rólam a tekintetét. -  Nem tudom mit mondhatnék Voldemort Nagyúr. – szinte suttogtam. – Mesélj az életedről! – Átlagos életem volt, átlagos vágyakkal. Nagyon örültem mikor megkaptam a levelet a Roxfortból hogy felvettek. Sok volt körülöttem a furcsa dolog, amiket én csináltam, akaratomon kívül, és fogalmam sem volt hogy miért történik mindez. De mikor végre fény derült a boszorkány mivoltomra, megnyugodtam és kíváncsian vártam a szeptembert. Az iskolába hamar beilleszkedtem és nagyon meg is tetszett a kastély ódon hangulata és minden más is. Nagyon szerettem ott lakni. De nagyon vártam a szünidőket is hogy végre láthassam a szüleimet. – hangom itt megremegett, keserűség árasztotta el a szívemet. Nagyon hiányoztak a szüleim. Két apró könnycsepp folyt végig az arcomon. De még mindig a földet néztem. Nyeltem egy nagyot és folytattam. – Egy iskolai szünetben, pont Karácsonykor lett vége a nyugodt kis életemnek. Nem tudom miért minket találtak meg, mit ártottunk nekik. Megölték a szüleimet, engem elhurcoltak és igen hamar tisztázták velem a játékszabályokat. A hosszú hónapok kemény munkája és a durva nevelés gyorsan kitörli az emberből az érzelmeket, és a múltat. Érdekes módon sosem gondoltam a szökésre, egyrészt tudtam hogy az lehetetlen, másrészt szinte beletörődtem a sorsomba. – hosszú csend állt be a beszélgetésbe.

- Sokat szenvedtél, amit nem érdemeltél meg – mondta csendesen. Jólestek a szavai, de nem mertem rá nézni. Az állam alá nyúlt és finoman felemelte a fejemet hogy a szemembe nézhessen. A szemem még mindig a könnyektől csillogott. Hosszasan néztünk egymás szemébe, és lassan kezdtem megnyugodni. Elengedte az államat, de tekintetemet szinte fogva tartotta. Felemelte a kezét és az arcom felé nyúlt. Rémülten húztam össze magam, de csak a könnyeimet törölte le. Szinte reszkettem a félelemtől ahogy a keze a bőrömhöz ért. Hírtelen felállt és odasétált a lugas egy lelógó részéhez és leszakított egy szál vörös rózsát. Aztán visszasétált hozzám és felém nyújtotta. Óvatosan elvettem és halkan elmotyogtam egy köszönömöt. – Ideje indulnunk – mondta és megfogta a kezemet. Néma csendben indultunk vissza a házba.