Auschwitz

Az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Tábor (németül Konzentrationslager Auschwitz-Birkenau, KL Auschwitz) a legnagyobb náci német megsemmisítő tábor és egy sor koncentrációs tábor neve, három fő táborból és 40-50 kisebb táborból állt. Nevét a közeli O¶więcim német nevéről kapta, mely város Krakkótól kb. 60 km-re nyugatra helyezkedik el Dél-Lengyelországban. 1940-től a nemzeti szocialista Németország számos koncentrációs tábort és egy megsemmisítő tábort épített a környéken, mely akkor német megszállás alatt volt. Ezek a táborok a holokauszt előkészítésének fontos elemei voltak, legalább 1,1 millió embert öltek meg itt, akiknek több mint 90%-a zsidó volt

A három tábor:

• Auschwitz I., az eredeti koncentrációs tábor, az adminisztratív központ szerepét töltötte be az egész komplexum számára, és durván 70 000 ember, főleg lengyel és szovjet hadifoglyok halálának színhelye volt.
• Auschwitz II. (Birkenau), megsemmisítő tábor, ahol legalább 1,1 millió zsidót, 75 000 lengyelt és mintegy 19 000 romát öltek meg.
• Auschwitz III. (Monowice), ami az IG Farben konszern Buna-Werke gyára számára munkatáborként szolgált.

A meggyilkolt áldozatok pontos száma nem ismert. Az Auschwitzhoz tartozó kisebb táborokkal együtt a legújabb becslések 1,1-1,6 millióra teszik[1].

Mint minden náci koncentrációs tábort, az auschwitzi táborokat is Heinrich Himmler SS-e működtette. A tábor parancsnoka 1943 nyaráig SS-Obersturmbannführer Rudolf Höß (gyakran „Hoess”-nek írják), később Arthur Liebehenschel és Richard Baer volt. Höß részletes leírást adott a tábor működéséről a háború utáni kihallgatása alkalmával és önéletrajzában is. 1947-ben akasztották fel az Auschwitz I. krematóriuma előtt. A nők parancsnoka Johanna Langefeld, Maria Mandel és Elisabeth Volkenrath volt.

Mintegy 700 fogoly kísérelt meg szökést az auschwitzi táborokból fennállásuk évei alatt, ebből körülbelül 300 volt sikeres (43%).

A szokásos büntetés a szökési kísérletért az éhhalál volt; a sikeresen megszökött foglyok családtagjait néha letartóztatták és Auschwitzba internálták, hogy elrettentő például szolgáljanak a többieknek.

Auschwitz I.

Auschwitz I. az egész komplexum adminisztratív központjaként funkcionált. 1940. május 20-án alapították egy régi lengyel téglából épült kaszárnya épületeit felhasználva. Ugyanezen év június 14-én érkeztek meg a tábor első lakói: 728 lengyel politikai fogoly Tarnówból. A tábort először lengyel értelmiségiek és az ellenállási mozgalom tagjainak internálására, valamint szovjet hadifoglyok őrzésére használták. Köztörvényes német bűnözőket, „antiszociális elemeket” és 48 német homoszexuálist szintén bezártak ide. Zsidókat szintén az első transzporttól szállítottak ide (Tarnówból). A táborban 13-16 000 foglyot tartottak, 1942-re ez a szám elérte a 20 000-et.

Az auschwitzi bejárati kapu felett az „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) cinikus felirat díszelgett. Bár semmilyen munka, amit a foglyoknak végezniük kellett, nem tette őket szabaddá, a tisztek olyan reményt keltettek bennük, mintha valami eredménye volna a többletmunkának. A tábor foglyai napközben elhagyták a tábort építő vagy mezőgazdasági munka végzése céljából, zenekari kísérettel kellett áthaladni a kapun. Ellentétben azzal, amit több filmben látni, a zsidók többsége az Auschwitz II. táborba volt bezárva, és nem haladt el a felirat alatt.

Az SS kiválasztott néhány foglyot, gyakran köztörvényes német bűnözőt, ún. kápót, akik a többi fogoly kivételezett felügyelői lettek. A különböző fogoly csoportokat speciális jelekkel látták el a ruhájukon, a zsidókat tartották a legrosszabbnak. Minden fogolynak dolgoznia kellett; a hadianyaggyárakon kívül a vasárnapokat takarításra és zuhanyozásra fordították, munkát nem kellett végezni. A kemény munkakövetelmények a gyenge élelmezéssel és higiéniai körülményekkel a foglyok nagy halálozási arányát eredményezték.

A 11. blokk volt a „börtön a börtönben”, ahol a számos szabály megsértőit büntették. Néhány fogolynak napokat kellett eltöltenie olyan szűk cellában, ahol még leülni sem tudott, olyan kicsi volt. Másokat kivégeztek: agyonlőtték, felakasztották vagy halálra éheztették őket. 1941 szeptemberében az SS mérgesgáz kísérleteket végzett cianiddal a 11. blokkban: az eredmény 850 lengyel és orosz halott. Az első próba 1941. szeptember 3-án volt, ekkor 600 szovjet hadifoglyot öltek meg. A szert, mely a halálos cianid gázt fejlesztette, Zyklon B márkanév alatt forgalmazták és eredetileg rovarölőszerként tetűirtásra használták. A kísérletet sikeresnek nyilvánították, egy bunkert átalakítottak gázkamrává és krematóriummá. Ez a gázkamra 1941–1942-ig üzemelt, akkor légvédelmi óvóhellyé építették át.

Az első nő 1942. március 26-án érkezett a táborba. 1942 áprilisától 1943 májusáig Prof. Dr. Carl Clauberg nőgyógyász sterilizációs kísérleteket folytatott zsidó asszonyokon a 10. blokkban, abból a célból, hogy kifejlesszen egy, a szlávokon alkalmazandó egy-injekciós módszert. Dr. Josef Mengele ikreken kísérletezett. Azokat a foglyokat, akik a tábor kórházában nem gyógyultak meg elég gyorsan, rendszeresen fenol injekciókkal ölték meg.

A tábor bordélya, melyet 1943 nyarán nyitottak meg Himmler parancsára, a 24. blokkban kapott helyet, és kitüntetett foglyok jutalmazására használták. (A bordély meglétét női túlélők érthető okokból nem erősítették meg.) A bordély személyzetét erre a célra kiválasztott nőkből és néhány önként jelentkező női fogolyból állították össze, többet közülük a nácik megerőszakoltak.

Auschwitz II. (Birkenau)

Auschwitz II. (Birkenau) az a tábor, melyet sok ember egyszerűen „Auschwitz”-nak hív. Ez volt az a hely, ahol több százezer embert fogva tartottak és több mint egymillió embert megöltek, többségben zsidókat.

A nácik Auschwitzot 1940 áprilisában létesítették Heinrich Himmler irányításával, aki két náci szervezet főnöke volt, az egyik a náci gárda, a Schutzstaffel (SS), a másik a titkos rendőrség, a Gestapo. Az auschwitzi táborba eredetileg politikai foglyokat vittek a megszállt Lengyelországból és a németországi koncentrációs táborokból. A közeli Birkenauban (Brzezinka) létesített Auschwitz II. építése 1941 októberében kezdődött, majd a női részleg létesítését 1942 augusztusában kezdték meg. Birkenaunak négy gázkamrája volt, ezeket úgy tervezték, hogy zuhanyozókra hasonlítsanak, ezen kívül négy krematóriuma volt a holttestek elégetésére. Körülbelül 40 kisebb tábort létesítettek Auschwitz körül. Ezek kényszermunkatáborok voltak, melyeket együttesen Auschwitz III-ként ismernek. Az első Monowitzban épült fel, szülővárosaikból erőszakkal evakuált lengyeleket őriztek benne.

A foglyokat az egész németek megszállta Európából vasúton szállították, naponta érkeztek szerelvények Auschwitzba. A táborba érkezőket három csoportra osztották. Egy csoport néhány órán belül a gázkamrába ment; ezeket az embereket Birkenauba küldték, ahol naponta több mint 20 000 embert lehetett elgázosítani. Birkenauban a nácik erre a célra a Zyklon B nevű rovarirtó készítményt használták, amely mérgező hidrogéncianid gázt tartalmazó granulátum volt. A foglyok másik részét rabszolgamunkára használták gyárakban, például a Kruppban és az I.G. Farbenben. Az auschwitzi komplexumban 405 000 dolgozó foglyot jegyeztek fel 1940 és 1945 között, ebből 340 000 elpusztult kivégzés, verés, éhezés és betegségek következtében. Néhány fogoly Oskar Schindler német gyáros segítségével túlélte a megpróbáltatásokat, aki mintegy 1000 lengyel zsidót mentett meg azzal, hogy kivitte őket Auschwitzból, hogy a gyáraiban dolgoztassa őket, először egy Krakkó melletti gyárába, majd egy másikba Brněnecben, amely ma Csehországban van. A harmadik csoport, főleg ikrek, törpék orvosi kísérletek címén a Josef Mengele-féle orvosok kezei közé kerültek, akiket másképpen „halál angyalainak” is hívtak.

A táborok személyzetét részben foglyok adták, néhányukat kápónak és sonderkommandónak (krematóriumi munkások) választottak ki. Ezeknek a csoportoknak a tagjait ismétlődően megölték. A kápókat és sonderkommandókat az SS tagjai felügyelték, összesen 6000 SS-tag dolgozott Auschwitzban.

1943-tól ellenállási szervezetek alakultak a táborban. Ezek a szervezetek néhány fogolynak segítettek a szökésben; a szökevények hírt vittek a megsemmisítésről, arról, hogy a Magyarországról deportált zsidók százezreit megölték 1944. május és július között. 1944. októberben egy sonderkommandós csoport lerombolta Birkenauban az egyik gázkamrát. Őket és bűntársaikat, egy csoport nőt a Monowitz munkatáborból szintén a halálba küldték.

Amikor a szovjet hadsereg felszabadította Auschwitzot 1945. január 27-én, 7600 elhagyott túlélőt találtak. Több mint 58 000 foglyot már evakuáltak és utolsó halálmenetre küldtek a nácik Németországba.

1947-ben Lengyelország az auschwitzi koncentrációs tábor helyén múzeumot létesített az áldozatok emlékére. 1994-ig 22 millió látogató – évente 700 000 – haladt át a vaskapun, mely felett az Arbeit macht frei cinikus jelszó volt.

Auschwitz III. és a kisebb táborok

A környező munkatáborok kizárólag a német iparhoz kapcsolódtak és a fegyvergyárakat, öntödéket és bányákat érintették. A legnagyobb munkatábor az Auschwitz III. Monowitz volt, melyet a lengyel Monowice faluról neveztek el. A tevékenysége 1942 májusában kezdődött és az IG Farben tulajdonában lévő Buna-Werke műgumi- és műbenzingyárhoz kapcsolódott. Szabályos időközönként Auschwitz II-ből orvosok látogattak ide és kiválogatták a gyenge és beteg foglyokat a birkenaui gázkamrákba. A legnagyobb altáborok: Trzebinia, Blechhammer és Althammer. Női táborokat szerveztek az alábbi helyeken: Budy, Plawy, Zabrze, Gleiwitz I, II, III, Rajsko, Lichtenwerden (ma Světlá).

Mit tudtak a szövetségesek?

Egy kevés információ eljutott a szövetségesekhez Auschwitzról 1941 és 1944 között, így Witold Pilecki és Jerzy Tabeau beszámolója, de a tömeggyilkosságokról szóló kétségbeesett híradásokat figyelmen kívül hagyták, mint túlzó állításokat. Ez megváltozott, amikor ismertté vált Rudolf Vrba és Alfred Wetzler igen részletes beszámolója, ez 1944. közepére meggyőzte a legtöbb szövetséges vezetőt az igazságról Auschwitzcal kapcsolatban. Részletes felderítő fényképek készültek a táborról 1944-ben, miközben a közelben katonai és ipari célpontokat kerestek, de meg sem kísérelték, hogy a felvételeket kiértékeljék. Valójában egészen az 1970-es évekig nem vizsgálták meg a felvételeket gondosan.

Miután Weissmandl szlovák rabbi kifogásait hangoztatta 1944 májusában, egyre erősödött az igyekezet, hogy a szövetségeseket meggyőzzék Auschwitz, vagy a hozzá vezető vasúti vonalak bombázásáról. Volt egy pillanat, amikor Winston Churchill parancsot adott egy ilyen terv előkészítésére, de végül úgy érvelt, hogy a tábor bombázása sokkal inkább a foglyok halálát okozná, mintsem hogy megszakítsa a kivégzések kivitelezését, a vasúthálózat bombázása pedig technikailag megoldhatatlan. Később néhány közeli katonai célpontot bombáztak. Egy bomba véletlenül a táborra hullott és megölt néhány foglyot. A vita arról, hogy bombázni kellett volna, vagy hogy mit kellett volna tenni, ha a siker valószínűtlennek látszik, mai napig lezáratlan

Evakuáció és felszabadítás

A birkenaui gázkamrákat a németek 1944 novemberében felrobbantották, mivel igyekeztek elrejteni gaztetteiket a közeledő szovjet csapatok elől. 1945. január 17-én a náci személyzet megkezdte az evakuációt; a legtöbb foglyot gyalog elindították nyugatra. Akik túlságosan gyengék, vagy betegek voltak, azokat hátrahagyták; körülbelül 7500 foglyot szabadított fel a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége 1945. január 27-én.

Az áldozatok száma

Mivel a nácik igyekeztek megsemmisíteni az auschwitzi tömeggyilkosság bizonyítékait, az áldozatok számát lehetetlen pontosan rögzíteni. Az első kísérletek, hogy összeszámolják a halottakat, a bűnösök, elsősorban Rudolf Höß vallomásán alapultak, aki a halottak számát 2,5-3 millióban adta meg. Ezt a túlzó számot és egy még magasabb 4 millióst a szovjet és lengyel hatóságok használták, 4 millió szerepelt a hivatalos emléktáblán is. 1983-ban George Wellers francia tudós volt az első, aki náci deportálási adatokat használt fel az Auschwitzban megölt foglyok létszámának becslésére, ő 1,613 millió halottról beszél, ebből 1,44 millió zsidó, 146 000 lengyel. Nagyobb tanulmányt kezdett ugyanebben az időben Franciszek Piper, aki vasúti menetrendek adatait vetette össze a deportálások feljegyzéseivel, így 1,1 millió zsidó halottat, 140-150 000 lengyel áldozatot és 23 000 romát számolt. Ez a szám a jelenleg közel az összes kutató által elfogadott, ez szerepel a hivatalos emléktáblán is.

A háború után

A háború után a tábor az NKVD börtöne volt bár a legtöbben 1945-ben és később úgy emlékeznek, hogy a tábort éveken keresztül nem tartották karban. A Buna Werkét a lengyel állam vette át és a régió vegyiparának alapja lett.

Később a lengyel kormány döntést hozott Auschwitz I. restaurálásáról majd a nácizmus áldozatainak múzeumává alakították át; Auschwitz II-t, ahol az épületek tönkrementek, konzerválták, de nem restaurálták. Jelenleg az Auschwitz I. múzeum különböző korok elemeit egységes egésszé összegezi: például az Auschwitz I. gázkamráját (mely a háború vége óta nem létezik) restaurálták, és a kerítést áthelyezték (mivel az épület a háború után készült el, de a múzeum létesítése előtt). Mindazonáltal legtöbb esetben a történeti tényektől való eltérés kismértékű és jól láthatóan jelezve van.

Auschwitz II. és a gázkamrák maradványai szintén látogathatók. Az auschwitzi koncentrációs tábor a UNESCO Világörökség része listán szerepel.

1979-ben az újonnan megválasztott lengyel pápa, II. János Pál Auschwitz földjén celebrált misét 500 000 embernek. Miután a pápa bejelentette, hogy Edith Stein boldoggá avatását tervezik, katolikusok keresztet állítottak a 2. bunker mellett, ahol elgázosították. Röviddel ezután egy Dávid-csillag jelent meg itt, ez az egyházi szimbólumok elburjánzásához vezetett, alkalomadtán ezeket eltávolították.

1984-ben karmelita apácák zárdát nyitottak Auschwitz I. közelében. Miután egyes zsidó csoportok felszólították őket a zárda megszüntetésére, a katolikus egyház ebbe 1987-ben beleegyezett. Egy évvel később a karmeliták az 1979-es mise 8 méter magas keresztjét állították a 11. blokkon kívülre, alig láthatóan a táborból. Ez újra egyes zsidó csoportok tiltakozását vonta maga után, akik azt mondták, hogy főleg zsidókat öltek meg Auschwitzban és követelték, hogy távolítsanak el minden vallási szimbólumot erről a helyről. Egyes katolikusok kijelentették, hogy az Auschwitz I-ben megölt emberek zöme katolikus lengyel volt. A katolikus egyház 1989-ben azt mondta a karmelitáknak, hogy távolítsanak el mindent, de 1993-ig a nagy keresztet nem mozdították el. 1998-ban többszöri felszólítás után, hogy vigyék el a keresztet, helyi aktivisták 300 kisebb keresztet állítottak fel a nagy közelében, ez újabb tiltakozási hullámot váltott ki. Végül a lengyel katolikus egyház és a lengyel kormány megegyezett: a kisebb kereszteket 1999-ben eltávolították, de a nagy pápai kereszt maradt.

1996-ban a német kormány január 27-ét, Auschwitz felszabadulása napját a nemzeti szocializmus áldozatainak hivatalos emléknapjává nyilvánította.

2005-ben az Európai parlament a tábor felszabadulásának évfordulójáról egy perces némasággal és az alábbi határozattal emlékezett meg:

„2005. január 27-e, Auschwitz-Birkenau, a náci Németország megsemmisítő tábora – ahol 1,5 millió zsidó, roma, lengyel és orosz embert és számos más nemzet foglyait, valamint homoszexuálisokat öltek meg – felszabadulásának hatvanadik évfordulója nemcsak az európai polgárok számára fontos alkalom, hogy emlékezzenek és ítéletet mondjanak a holokauszt borzalmaira és tragédiájára, hanem arra is, hogy nyugtalanítóan nő az antiszemitizmus, és különösen az antiszemita incidensek száma Európában, és hogy újra okuljon abból a növekvő veszélyből, hogy áldozatul eshetnek emberek faji, nemzetiségi, vallási, szociális helyzeti, politikai vagy szexuális hovatartozásuk miatt.”

Csökken az áldozatok hivatalos száma

Sok éven keresztül egy, a szovjet hatóságok és a lengyel kommunista kormány által kihelyezett hivatalos emléktábla volt elhelyezve a táborban, amely az összes odalátogató számára hirdette, hogy Auschwitzban 4 millió embert gyilkoltak meg. A lengyelországi rendszerváltás után az emléktáblát eltávolították és az áldozatok számát, a legújabb kutatásoknak megfelelően megváltoztatták 1,1 millióra. Ez azt jelentette, hogy a közel 50 éven át kanonizált, hangoztatott hivatalos adat nagyjából a negyedére csökkent. Ez az eset feltárta a holokauszttal kapcsolatos adatok, és az áldozatok számával kapcsolatos becslések megbízhatatóságának mértékét.

Ellenvetések

Újabban a lengyel média és a lengyel külügyminisztérium hangot adott kifogásainak, hogy Auschwitz vonatkozásában a „lengyel haláltábor” kifejezést használják, mivel attól félnek, hogy ez a fordulat azt sugallja, hogy a lengyelek (és nem a németek) készítették elő a holokausztot. A legtöbb média tudatosan törekszik arra, hogy a félreérthetőségnek ezt a vétkét elkerülje. 2006. április 1-jén a lengyel kulturális minisztérium szóvivője közölte, hogy a kormány kérést intézett a UNESCO-hoz, hogy az „Auschwitz koncentrációs tábor” elnevezést változtassa meg „Auschwitz-Birkenau korábbi náci német koncentrációs tábor”-ra, hangsúlyozva, hogy a tábort a német nácik és nem a lengyelek üzemeltették.

Andrzej Munk és Andrzej Wajda lengyel filmrendezők engedélyt kaptak, hogy filmet forgassanak Auschwitzban. A Forrongó világ (War and Remembrance) TV-minisorozat holokauszt-jeleneteit szintén Auschwitzban forgatták. Steven Spielbergtől viszont megtagadták ugyanezt a Schindler listája forgatásakor. Következésképpen egy hasonló „tábort” építettek fel a táboron kívül, hogy leforgathassák azt a jelenetet, amikor megérkezik a vonat az asszonyokkal, akiket Schindler meg próbál menteni.

2006 februárjában Lengyelország megtagadta a vízum kiadását iráni kutatóknak, akik auschwitzi látogatást terveztek. A lengyel külügyminiszter azt mondta, hogy országának meg kell gátolnia, hogy Irán kutassa a holokauszt mértékét, melyet az iráni elnök, Mahmoud Ahmadinejad mítosznak nevezett.