A III. Birodalom

ADOLF HITLER ÚTJA A HATALOM FELÉ

Hitler hatalomra jutásában néhány kulcsfontosságú elemet el kell különíteni: 1) a nagytőke támogatásának megszerzése, 2) a tömegmozgalmak támogatásának elérése, 3) a korabeli politikai vezetőség sorozatos kudarcai.

A legfontosabb kiindulópont az első probléma: miért támogatta a német nagytőke Hitlert és az NSDAP-t? A válasz több komponensű. Először azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy létezett-e más releváns alternatíva – s erre nemleges feleletet kell adnunk. A német nagytőke ugyanis kényszerpályán mozgott: a köztársaság idején gazdasági stabilizáció tulajdonképpen nem ment végbe, az infláció viszont annál inkább felszökött, ugrásszerűen nőtt a válsággal a munkanélküliség (segélyen 2,3 millió ember élt, a munkanélküliek tényleges száma pedig a 3 milliót súrolta már 1929-ben is!7), s ezzel fokozatosan duzzadt a baloldal támogatottsága (a kommunisták 13,1%-os eredményt értek el az 1928-as választásokon ). A megoldást illetően a felső körök egyre inkább egy autarchikus tervgazdaságra épülő hivatásrendi államot véltek egyedüli lehetőségnek (ez nem jelenti okvetlenül a későbbi totális államot!), ehhez viszont a politikai rendszer átalakítására volt szükség, amit elfogadhatóan (a kommunisták nyilván nem jöhettek szóba) csak Hitler kínált.9 Ha tehát kérdésként tesszük fel, hogy döntő szerepű-e egyáltalán a német nagytőke (elsősorban a tradicionális szegmens) a hatalom megszerzésében, akkor igenlő választ kell adnunk, de azonnal hozzá kell tennünk, hogy nem kizárólagos.

Mindez nem realizálódhatott volna a széles és nem feltétlenül félrevezetett néptömegek támogatása nélkül. A fasizmus alapfeltétele a tömegmozgalom: e támogatásának megszerzése, illetve megtartása nélkül nem életképes. A támogatottság fenntartásának alapvető módja az állandó politikai célok hangoztatása, amelyek nem merülnek ki a hatalomra kerülés puszta megvalósulásával. Azonban ez nem az örökös ígérgetést jelenti, hogy Hitler tulajdonképpen az alsó társadalmi rétegeknek nem ígért konkrétan semmit Németország felemelésén kívül, mégis a választásokkor jelentős számú szavazatot kapott tőlük. Hitler nem az egyik vagy másik réteghez fordult, hanem szónoklataiban az egész néphez, hirdetve ezáltal osztályfelettiségét. Ezért az NSDAP-nek valójában nem is létezett konkrét politikai programja, mivel az említettek megvalósítását az egyik legfőbb állandó célban, a térszerzésben és a nagytérgazdaságban látta, ha ez utóbbiakat nem is tárta okvetlenül a széles közvélemény elé11. És mivel a célok elég távlatinak minősültek, alkalmasak lettek a tömegtámogatottság későbbi fenntartására is – mint látni fogjuk eredményeket is prezentálva.

Miben állt mégis a tömegszimpátia? Részben abban, hogy olyasmiről beszélt Hitler, amit mindenki szívesen hallgatott: a német nagyságról, a múlt és jelen kontrasztjáról, a nemzeti érdekekről, s mindezekkel a tömegek affektíven azonosulni tudtak. Az érem másik oldalát a párt agitátorai jelentették, akik vezérükkel ellentétben mindenkinek adócsökkentésről, földosztásról, olcsóbb hitelekről prédikáltak az utcákon, a stemplizőhelyeken (holott ezek természetesen valótlan ígéretek voltak, földosztás pedig még W. Darré agrárreformjaiban sem szerepelt). Valamint Hitlert jól megértették a középrétegek is, ahonnan valónak mindig is vallotta magát (az apja osztrák vámtisztviselő volt), illetve a munka- és szakképzettség nélküli ifjúság, lehetőséget kínálva nekik a Hitlerjugendben, illetve az SA-ban, amely ezek után gyakorlatilag nem lett más, mint – Shirer szavaival élve – “verekedők csürhéje”12. Tegyük hozzá, igazából Hitler sem tartotta őket többre, s így pont ők érezhették magukat az egyik legjobban félrevezetve 1933 után – valójában nem kaptak mást, csak amit megérdemeltek.

Harmadik posztulátumként az akkori német politikai elit tehetetlenségét és válságát jelöltük meg. A fokozódó gazdasági problémákon a Young-terv bejelentése mit sem segített, sőt csak a szégyenérzetet növelte, amit Hitler azonnal felismert: “Ma az egész német törvényhozás nem egyéb, mint arra irányuló kísérlet, hogy a békeszerződéseket meggyökereztessék a német népben. A nemzetiszocialisták e szerződéseket nem úgy tekintik, mint törvényt, hanem mint valami kényszert.”13

Ráadásul a szociáldemokrata és Zentrum párti miniszterelnökök sorra veszítették el bizalmukat Hindenburg elnökkel szemben (H. Brüning, F. von Papen, K. Schleicher), vagy éppen egymás kijátszásával próbálkoztak (von Papen kontra Schleicher), gyengítve ezzel a szociáldemokraták és a Zentrum összetartását az NSDAP-vel, a DNVP-vel, a Stahlhelmmel, illetve a kommunistákkal szemben.

Mindezek a folyamatok megindították Hitler számára a menetelést a kancellári szék felé, ami a fentiek ellenére sem volt éppen zökkenőmentes.

Hitlernek egyfelől a pártbeli ellenlábasait kellett félreállítania vagy legalább izolálni őket (Otto Strasser, Ernst Röhm), másrészt minél több szavazatot szerezni minél rövidebb idő alatt. Mi ez utóbbi feladattal foglalkozunk.

A párt anyagi problémái fokozatosan csökkentek, midőn 1928 és 1930 között a nagytőke egyre nagyobb része jelezte támogatását. Ezzel párhuzamosan Hitler óriási kampányhadjáratba kezdett, és soha addig nem látott teljesítményt felmutatva – az 1930-as választásokra készülvén – fél hónap alatt több mint húsz fellépést hajtott vére, így joggal remélt 50-60 reichstagbeli mandátumot eredményként. Azonban itt tévedett, mint ahogyan mindenki a német politikai körökben: az NSDAP (addig 12 mandátumot birtokolt!) nem 50-60, hanem egyenesen 107 képviselői helyet szerzett a Birodalmi Gyűlésben, felülmúlva ezzel minden várakozást14. A jelentős fejlődés döntően annak volt köszönhető, hogy a DNVP elveszítette szavazóinak felét, a szociáldemokraták támogatottsága is csökkent valamivel, valamint hogy 4,6 millióval több választó jelentkezett az urnáknál, mint korábban. A Hitlert támogatók jelentős része azonban nem volt nevezhető okvetlen nácinak vagy akár csak radikálisan jobboldalinak, sokkal inkább nemzeti érzelműnek, akik nem is annyira Hitler mellett, mint inkább a köztársaság csődje ellen szavaztak.

Mindez egyértelmű jele volt annak, hogy valami lényegesen változott: most már nem lehet figyelmen kívül hagyni az “osztrák káplárt” és a felemelkedő nemzetiszocialistákat, akik a “másik” szélsőséggel, a kommunistákkal együtt 575 parlamenti helyből 183-at tartottak kezükben, s – bár első hallásra meglepő, de – velük nem egyszer megtalálták a hathatós együttműködés lehetőségét is, mivel nézeteikben létezett egy fontos egyezőség: a legfőbb szálka,  a weimari köztársaság.

Az NSDAP támogatása hirtelen prosperált: a német nagytőke gerince végleg mellé állt (Kirdof, Thyssen, Hjalmar Schacht, a későbbi ipari miniszter, Wilhelm Keppler, Hitler 1931-es gazdasági tanácsadója), a taglétszáma a szeptemberi választásoktól számítva az év végéig megnégyszereződött15.

Ilyen háttérrel került sor Hitler és Hindenburg első találkozójára 1931 kora őszén, ami azonban még nem hozott áttörést (a későbbi Führer szétszórtnak mutatkozott, amit leginkább Geli Raubal halálával lehetett összefüggésbe hozni16). Ekkor az öreg elnök azt a kijelentést tette, mely szerint Hitlert legfeljebb postaügyi miniszterként tudná elképzelni, kancellárként aligha. Hindenburg fantáziája akkor szegényesnek bizonyult, csakúgy, mint mindenki másé.

Hitler viszont erőre kapott: életének talán legnehezebb, heroizálás nélkül állíthatóan emberfeletti teljesítményt kívánó éve következett, 1932. Öt választási kampány várt rá, és – ha ebből a Landtag-választásokat nem számoljuk, akkor is – egy kétfordulós elnökválasztás és két Reichstag-választás, úgy, hogy teljesítményét kampányról kampányra megduplázta.

Az elnökválasztás procedúrájához nem sok kedve volt az akkor már nyolcvanötödik évében járó Hindenburgnak, de mivel Brüning nem tudta meghosszabbíttatni a Reichstaggal a tisztségét, vállalnia kellett a kihívást. Mivel február 22-én Goebbels bejelentette: a Führer jelölteti magát Hindenburg ellenében (ehhez Hitler – lévén 1925 óta hontalan – előbb gyorsan megszerezte a német állampolgárságot17). A küzdelem hatalmas erőt vett; először alkalmazta dr. Goebbels kampányfőnök a hangos média adta lehetőségeket. Hitler ismét bejárta az egész országot, de a végkifejlet – immár negatív értelemben – ismét váratlan eseményt hozott: a március 13-i első forduló eredménye 49,6% lett Hindenburg javára [Hitler 30,1%, Thalmann (KPD) 13,2%, Duesterberg (Stahlhelm) 6,8%]18. Mivel a szükséges abszolút többséget senki sem érte el, újabb forduló következett. Hitler immár repülőgéppel közelítette meg szónoklatainak helyszíneit, retorikai mogulként még több beszédet tartott, de ez sem segített: a győzelem – várhatóan – Hindenburgé lett 52,9%-kal, Hitler a voksok 36,7%-át kapta meg. Az “öreg” ráadásul a sikertől felbuzdulva egy elnöki rendelettel betiltotta az SA és az SS működését. Ezt az NSDAP többszörös kudarcként élte meg, de mielőtt tovább haladnánk, egy megjegyzést okvetlenül tennünk kell: igaz, hogy Hitler vereséget szenvedett, de a társadalom több mint egyharmada mégis őrá szavazott!

A Landtag-választásokon az NSDAP egyértelmű célja az lehetett, hogy mennél több Landban megszerezze az ottani kormányalakításhoz szükséges többséget vagy legalább ahhoz igen közeli értéket. Hitler további terveihez ez stratégiai ajánlólevélnek számíthatott volna, de célját teljes egészében csak Anthalmban érte el, ahol Alfred Freyberg náci képviselő alakíthatott kabinetet. Egyéb landokban a támogatottsága 30% körül mozgott, ezzel is megerősítve az elnökválasztás során a politikai potenciálról már levont következtetéseket19.

Azonban nem sokkal e választások után megbukott a Brüning-kormány, az új Reichstag-választásokat július 31-re tűzték ki. Hitler tudta, hogy elérkezett a talán soha vissza nem térő alkalom: minden képzeletet felülmúló kampányhadjáratot folytatott, valóban harcolt. Július 15. és 30. között 53 színhelyet keresett fel, s közben azt is sikerült elérnie, hogy von Papen engedélyezze az SA és az SS működését. Mindezek demonstrálására érdekességképpen megemlítjük, hogy Hitler pl. július 27-én 60 ezer ember előtt beszélt Brandenburgban, majd ugyanennyi előtt Potsdamban és még aznap egy 120 ezer fős közönség előtt Berlinben, ahol további 100 ezer ember a Grünewald stadionon kívülre szorulva hangosbeszélőn hallgatta őt. A hatás nem maradt el: az NSDAP a Reichstag legerősebb pártjává lett 230 mandátummal, 14 millió szavazó támogatásával (37,3%). Nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalom középső és felső rétegei – talán a katolikusokat leszámítva – átálltak Hitler oldalára (SPD 133, KPD 89, Z 73 mandátum).

A kancellári kinevezést Hitler már a zsebében érezte, mikor Hindenburg közölte vele, hogy maximum von Papen melletti alkancellárságig hajlandó elmenni. Ezt Hitler dühöngve utasította el, mondván, hogy “a fennálló kormányban való részvétel az ő számára nem jöhet szóba. A nemzetiszocialista mozgalom jelentősége mellett neki el kell érnie a maga és pártja számára a kormány és az állam vezetését teljes egészében.”21

Ezzel a kijelentéssel – mintegy filius ante patrem – váratlanul leleplezte önmagát, szerencséje, hogy csak ketten hallották: Hitler az államfői hatalmat is magának vindikálta. Minden esetre Hindenburg hajthatatlan maradt, de nem ez volt az egyetlen meglepetés von Papen körül. Ugyanis az első ülésnapot a Reichstagban a kommunisták eleve egy bizalmatlansági indítvánnyal kezdték, amit az NSDAP és a Zentrum is támogatott, ennek fejében a kancellár első s egyben utolsó performanszra felolvasott egy – még az ülés előtt megfogalmazott – elnöki döntést, amelyben feloszlatta az őt első és egyetlen lépésével lemondató Reichstagot, s új választásokat írt ki. Mindkét lépés teljesen váratlan volt, de az előre elhatározott Reichstag feloszlatás talán a nehezebben követhető, mindenesetre von Papen fiaskója és elégtétele következtében Hitler – az évben immáron ötödjére – újra választások elé nézett.

A továbbra is “Légalité” Adolf azonban egyre türelmetlenebb lett, s ereje is fogyóban volt, ami ilyen hónapok után nem is meglepő. Végül az NSDAP félelme beigazolódott: a november 6-i választásokon 2 millió szavazatot veszített, s így csak 196 mandátumot szerzett pártjának22. Alapvető oka, hogy most 1,4 millióval kevesebben járultak az urnák elé, mint júliusban. A kudarc ellenére Hitler továbbra is kisebbségi kabinet formájában követelte a saját kinevezését a 48. cikkely értelmében. Ez most sem következett be, ugyanis Schleicher tábornok javaslatára (aki korábban von Papent is “felfedezte”) egy másik személy kapta meg a bársonyszéket, jelezvén a politikai élet teljes káoszát (egy éven belül már a harmadik kancellár!): ez pedig maga Schleicher. Ezúttal azonban már a társadalom sem volt elégedett.

A politikai krízisből in abstracto három lehetséges kiutat lehetett találni: 1) a Schleicher-kormánynak végül néhány alkalmas javaslattal sikerül feloldania a társadalmi feszültséget (a decemberi bemutatkozó beszéd után máris “agrárbolsevistának” titulált kancellár számára ez eleve valószínűtlennek látszott). 2) a majdnem polgárháborús hangulat megfékezésére kivételes állapotokat lehetett volna bevezetni, megfékezve a szélsőséges polarizálódást, ami egyre inkább az NSDAP és a kommunisták irányába mutatott, mivel ez utóbbiak részére is manifesztálódott némi előretörés. Ehhez viszont valószínűleg szükség lett volna a Reichswerhre, aminek megvalósításához senki sem vállalta a felelősséget.

Maradt tehát a harmadik verzió: valahogyan egyezségre jutni Hitlerrel egy koalíciós kormányt illetően. A feladatot a vérig sértett Papen vállalta – persze saját érdekből. Három aduja is volt: 1) már az elnök sem állt Schleicher mellett, és úgy tűnt, a Reichstag sem pártolja őt. 2) Papent viszont a nagytőke jelentős mértékben támogatta, így Hitler mellett még ő számított a felső gazdasági körök potenciális dotáltjának. 3) Hitler látta, hogy önerőből egyenlőre semmiképpen sem boldogul, és Papen tálcán kínálta fel neki az együttműködés lehetőségét, ráadásul őt ajánlva be kancellárnak, mivel a koalícióra más módon nem mutatkozott esély. A folyamat végül is beindult. A döntő lökést Oskar von Hindenburg, az elnök fia támogatásának megnyerése jelentette, valamint az, hogy a nagytőke valóságos kampány formájában ostromolta az öreg köztársasági elnököt, aki addigra már belefáradt az örökös huzavonába és a kudarcokba. Schleicher fokozatosan lejáratta magát, agrárreformja még Hindenburgot is sértette, aki ráadásul úgy vélte, Hitler hamarosan úgy is leszerepel, vagy ha nem, legalább tényleg stabilizálódik a gazdaság, s miután Hugenberg (DNVP) is beleegyezését adta szó szerint az utolsó pillanatban, az agg elnök végül is megvalósította Hitler legfőbb álmát: 1933. január 31-én kinevezte őt Németország kancellárjává. Még nem tudta, hogy a köztársaságnak ezzel végleg leáldozott23.

A totális állam kiépítésének feltételét is képező első két – és egyben leghosszabb – lépés lezárult. Ehhez képest a következő események már soha nem látott forgószél gyorsaságával tépázták a meggyötört német demokráciát.

HITLER, A KANCELLÁR

Miután Adolf Hitler – végül is alkotmányos úton – több mint egy évtizedes politikai pályát maga mögött tudván (1919-ben lépett be a DAP-ba) kancellár lett, elsődleges célként a köztársaság és a koalíció – tulajdonképpen szintén alkotmányos módon történő – felszámolását jelölte ki maga számára, megadván ezzel a kegyelem döfést a weimari rendszernek és bebizonyítva ezzel a korabeli német demokrácia védtelenségét és abszurdságát.

Alapvető feltételnek mutatkozott Hitler tervéhez a Reichstag újbóli – most már nácifikált – átalakítása. Ennek érdekében március 5-re új választásokat íratott ki, remélvén, hogy végre megszerezheti a várt parlamenti – lehetőleg abszolút – többséget. A szokásosnál is nagyobb kampány nem maradt el, de az igazi lökést mégis – függetlenül attól, hogy ki okozta, a félnótás van der Lubbe egyedül vagy inkább más24 – a Reichstag-tűz jelentette. Február 28-án erre hivatkozva gond nélkül aláírta Hindenburg a “Nép és állam védelmére” (Verordnung des Reichspresidents zum Schutz von Volk und Staat) című szükségrendeletet, amely az Alkotmány 48. cikkelyének (2) – radikálisan értelmezett – bekezdése alapján kimondta: “Ezért engedélyezve van a személyes szabadság, a szabad véleménynyilvánítás, a sajtószabadságot is beleértve, az egyesülési és gyülekezési jog korlátozása, a levél-, posta-, távíró- és telefontitkokba való betekintés, házkutatás elrendelése és tulajdon lefoglalása, illetve korlátozása az egyébként erre előírt törvényes kereteken túl is.”25

Megszűnt tehát a habeas corpus joga, s az “árulás” elleni rendelettel kiegészítve a következőekben ez a jogforrás adott legális alapot a sorozatos üldözéseknek.

De nem ez volt március 28. egyedüli meglepetése. Ugyanis Hitlerék komolyan elrettentő példát kívántak statuálni a Reichstag-tűz kapcsán, s ennek alapvető elemét képezte, hogy minimum van der Lubbe-nek a fejét kellett venni. A március 27-én gyújtogatás bűncselekményében irányadó jogszabály szerint viszont ilyen bűntettekért “csak” maximum életfogytig tartó szabadságvesztést mint büntetést lehetett kiszabni. Ezért 28-án törvénymódosítást fogadtak el arról, hogy megváltoztatják a szankció legsúlyosabb formáját – halálbüntetésre. Mindezek ellenben még nem jelentettek megoldást, mivel az új rendelkezés csupán egy nappal a tűz után lépett hatályba. Így március 29-én újabb módosítás következett: visszamenőleg (!) alkalmazhatóvá tették a halálbüntetést az 1933. január 31-e és február 27-e közti időszakra is (“Lex van der Lubbe”). Ezzel a lépéssel nyíltan sárba tiporták a nulla poena/nullum crimen sine lege praeria minden jogállamra vonatkozó büntetőjogi alapelvet, valamint az Alkotmány 116. cikkelyét (visszaható hatály tilalma), végleg egyértelművé téve az esetlegesen még kételkedők számára is a jogállamiság halálának kezdetét.

Közben március 5-e úgy jött el tehát, hogy a kommunista jelöltek nagy része letartóztatásban volt (ennek ellenére is megtartottak egyébként 81 mandátumot a megelőző 100-ból). Végül is az összes szavazatok 43,9%-át kapta meg az NSDAP (17 millió voksoló), 288 helyet biztosítva ezzel a Rechstagban, amely ugyan többet jelentett, mint bármely korábbi eredmény, de a várt sikerhez képest messze alulmaradt, a szociáldemokraták és a Zentrum viszont relatíve megőrizte addigi pozícióját.26 A nacionalisták 52 mandátumával együtt azonban a kormány mégis abszolút többséghez jutott – de mindez jelenti azt is, hogy a koalíció továbbra sem szűnt meg.

Ez ugyanakkor nem változtat azon a tényen, hogy a néptömegek 44%-a Hitlerre szavazott, ami messze felülmúlta az összes többi pártét (a második helyen álló SDP is csak 7 millió szavazatot kapott). A korábbiakhoz képesti többlettámogatás a baloldal elleni fellépésen túl a katolikus tömegek jelentős átpártolásából is adódott, különösen a dél-bajor területeken, ahol 1932 júliusa óta az NSDAP támogatottsága 22,9%-ot emelkedett. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a nem rá szavazók jelentős részéről sem lehetett feltétlenül állítani, hogy kifejezetten Hitler-ellenesek lettek volna, bár kétségtelen, hogy a társadalom majd kétharmada még mindig nem tekintette őt a Führerének27.

Mégis, az NSDAP ünnepelt, a Volkischer Beobachter Hitlerről áradozott, s ezzel nem volt egyedül. Ugyanis mindent összevetve elmondható, hogy a német nép tudatosan vetette le köntösét az évtizedes rémálomnak, hogy elinduljon egy reményekkel teli, boldogabb világ felé. Az elgondolás valójában helytálló, csak a megvalósítás történt másként, mint ahogyan remélték.

Az új parlamenti összetétel lehetővé tette, hogy hezitálás nélkül beterjessze és elfogadtassa Hitler a gyakorlatilag a parlamentarizmus megszüntetéséről szóló ún. felhatalmazási törvényt, amely négy évre a kormányt jogosította fel a legiszlációra, az alkotmánymódosításra és a külföldi államokkal kötendő szerződések jóváhagyás nélküli megkötésére. Ezzel a lépéssel a Reichstag az államirányításból voltaképpen kiiktatta önmagát (mindössze a 94 jelenlevő szociáldemokrata képviselő szavazott nemmel!), a kormány feletti ellenőrzési joga elveszett, s mindezt – újbóli megszavazással – négy évente ismételten megtette.

A következő lépés július 14-re esett: törvényben mondták ki, hogy Németországban az egyedüli legális párt a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. A pluralitás ezennel megszűnt, a totális államhoz szükséges egypárti monokratizmus így normatíve megvalósult.

Ehhez előjátékul 1933. tavasza szolgált, mivel a márciusi választások után rendre oszlatták fel a pártszervezeteket, mindenekelőtt a Kommunista Pártot (KDP), majd a május 1-i ünnepségsorozat után a szakszervezetek és velük együtt az így bázis nélkül maradt Szociáldemokrata Párt (SDP) következett, s ezután a Zentrum Párt már önként feloszlatta önmagát, csakúgy, mint a többi polgári párt. Végül a júliusi pártstruktúra valóban monizmust mutatott.

A köztársaság utolsó (mű)emlékét maga Hindenburg jelentette, aki ugyan aláírt mindent, amit Hitler letett elé, de – érthetően – mégis útban volt, emlékezzünk csak a korábbi hitleri kijelentésre, amelyben az államfői hatalmat is magának vindikálta. Azonban jelen esetben már csak várnia kellett, mivel az agg elnök 1934-re köztudottan utolsó hónapjaiban járt, s miután halála augusztus 2-án be is következett, Hitler könnyűszerrel megszerezte az elnöki hatalmat is: most már valóban a Führernek érezhette magát.

Természetesen ehhez ignorálni kellett az 1932. december 17-i alkotmánymódosítást, amely szerint az államfő halála esetén az új elnök megválasztásáig a Legfelsőbb Bíróság elnöke veszi át a posztját. Ez in praxi könnyen megoldható volt a felhatalmazási törvény alapján, mivel az kimondta, hogy szükség esetén (annak nyilvánították) a kancellár akár az alkotmánnyal ellentétes döntést is hozhat. Augusztus 1-jén ez meg is történt, törvényben mondták ki, hogy az elnöki feladatkör Hindenburg halála után a “vezér és kancellár”-ra szálljon át. A közvéleménnyel pedig csak Hindenburg testamentumát ismerték, amely szolgálatainak sommázatát foglalta magában, és ráadásul dicsérte Hitlert. Az utolsó kívánságot tartalmazó iratot pedig – minthogy Hindenburg kifejezetten neki címezte – csak a Führer olvasta, és valószínűleg azonnal meg is semmisítette, akármi is állt benne (von Papen szerint, aki a végrendelet első változatát fogalmazta, a levélben a monarchikus berendezkedés visszaállítását javasolta a haldokló elnök, de maga a szöveg sosem került elő).

A köztársasági elnöki címet ezek után eltörölték, mivel Hitler Vezér és Kancellárnak (Führer und Kanzler) deklarálta magát. Népszavazással azért ezt még megerősítették (“csak” 90%-os lett az “igen”!)

A totális állam ezzel tisztán kirajzolódott, a képre Hitler árnyéka vetült, a gyakorlat kontúrjai viszont csak ezek után adták meg az igazi színét.

ÁLLAMSZERVEZET, KÖZIGAZGATÁS, TÖRVÉNYKEZÉS

A Harmadik Birodalom jogrendszerének fő sajátossága, hogy a totalitárius volta ellenére sem törölték el (helyezték hatályon kívül) de iure a weimari alkotmányt. Ez nem is mutatkozott szükségesnek, mivel különös, alkotmányos kereteket biztosított a koordinálás számára, ugyanakkor egyetlen “zavaró” cikkelyét sem kellett figyelembe vennie a hatalomnak, mivel ezeket tetszés szerint kikerülhette a felhatalmazási törvény segítségével. Legalitását tehát Hitler rendszere – bármilyen furcsa is – éppen a megvetett alkotmányra alapozhatta.

A Reichstag formálisan szintén tovább élt, bár törvényalkotó tevékenységet négy különleges eset kivételével (az újjáépítési törvény és a három zsidótörvény) nem folytatott. Legfontosabb funkciója a felhatalmazási törvény négy évente történő meghosszabbítása lett, valamint Hitler legnagyobb hatású beszédeit – quasi propaganda célból – mindig a Birodalmi Gyűlés előtt tartotta meg, amely azután engedelmesen üdvrivalgásban tört ki. Formálisan a választásokat megtartották ugyan (plebiszcitárius vezérdemokrácia), de ez természetesen messze állt a valóban demokratikus jellegtől, mivel csak a nácik által kijelölt képviselőket lehetett indítani. Elvileg a szavazás titkos volt, az SD a sorszámozás és a kronologikus névsorrögzítés módszerével mégis ellenőrizni tudták, ki kire szavazott, vagy ki voksolt Hitler ellen.

Nem létezett aktívan ülésező minisztertanács sem: az első hónapokban még néhányszor csak-csak összeült a kormány, de később ez is elmaradt, a helyette felállított Titkos Kormánytanács pedig csak papíron létezett, s a még az első években a háborús tervezés végett megalkotott Birodalmi Honvédelmi Tanács (Reichsverteidigungsrat) is csak két ülést élt meg hivatalosan. Ez utóbbi munkabizottságokra oszlott, aktívabban ilyen formában működött.

A kormányzati funkciókat a hagyományos minisztériumok helyett speciális hivatalokra bízták: így alakult meg A Führer Helyettesítési Hivatala (R. Hess, M. Bormann), A Hadigazdasági Megbízott Hivatala (H. Schacht), A Közigazgatási Megbízott Hivatala (W. Frick) és a Négyéves Terv Meghatalmazottjának Hivatala (H. Göring), valamint léteztek további felsőbb kormányhivatalok csekélyebb jelentősséggel, de mind közvetlen Hitler hatalmának alárendelve (összesen 42).

Az utolsó kijelentésből is látszik, hogy az állam élén a Führer és Kancellár állt (Hitler), az ő kezébe futott össze minden kormányzati szegmens ellenőrzése (Führerstaat). Szerepe mindenek felé emelkedett, a kormány által rendeletileg hozott “törvények” (több ezer) tőle eredtek, azonban a Führer-hatalom nem szűkíthető le csak az ő diktatúrájára: neki alárendelten bár, de működtek egyéb Führerek, mint a birodalmi ifjúsági Führer (B. v. Schirach), a birodalmi munkaszolgálati Führer (F. Sauckel), az SS és a Gestapo Führere (R. Heydrich, később E. Kaltenbrunner), valamint a Népfelvilágosító és Propaganda-minisztérium vezetője, Goebbels és a “mindenes” Göring.

Másik két hatalmi intézmény: az államapparátus és a párt. Az utóbbi azonban – szemben a Szovjetunióval – nem gyakorolhatott vezető vagy ellenőrző szerepet az előbbi felett. A párt elsősorban a tömegek mozgósításának eszköze volt, propagandisztikus célokat látott el, így nem létezett az olasz fasizmusbelihez hasonló Nagytanácsa vagy egyéb központi szervezete [a húszas években még bonyolult pártszerkezet jellemezte az NSDAP-t, Birodalmi kincstárnokkal, Birodalmi gazdasági vezetővel is bírt abból az elgondolásból, hogy a hatalomra kerülés után azonnal a régi helyébe léphessen az új felépítmény (árnyék kormány), azonban a valós Birodalomban ez már szükségtelenné vált32].

Az államapparátus annál komplikáltabban, a végtelenségig szövevényesített módon funkcionált. Hitler ugyanis mégsem szüntette meg a “korábbit”, csupán felállított számos új intézményt, hogy már pontosan senki sem tudta, mi is tartozik a hatáskörébe és mi nem. Ez a kaotikus állapot végig jellemezte a Harmadik Birodalmat, s ez Hitlernek érdeke is volt, mert így csupán egyetlen biztosnak látszó pont létezett: ő. Mindez felsőbb szinten is megmutatkozott: a külügyi feladatok ellátása például hol Neurath, hol Göring, hol Rosenberg feladata lett, s néha még Goebbels is beleszólt, bár hivatalosan a külügyminiszter Neurath volt. Belső rivalizálás és kompetíció alakult ki minden hatalmi régióban, megtévesztve ezzel a külpolitikai ellenfeleket, de a résztvevők önmagukat is33.

A totalitárius rendszerben tehát az állami szuverenitás eszméje, a hatalommegosztás montesquieu-i gondolata és a polgári parlamentarizmus elve egyaránt nemkívánatossá vált, átadva helyét a fajfenntartás mint mindenek felett álló nemzeti érdek biztosításának. Ergo ez az állam leginkább a Karl Schmitt elméleteiben megalkotott voluntarista vezérállam-koncepciónak felelt meg, amely in concreto így az antiliberális-antipluralista Machstaat végletekig totalizált formáját jelentette34.

A közigazgatásban az előzőeknél prózaibb formáció alakult ki. A föderatív jelleget megszüntették, az addigi tagállamokat visszaminősítették tartományokká, élükre Hitler nevezett ki kormányzót (1934. január 30.: a birodalom újjáépítéséről szóló törvény – Gestez über den Neuaufbau des Reichs). A helyi parlamentek is megsemmisültek, a városok elveszítették autonómiájukat, s a belügyminiszter ellenőrzése alá kerültek: ő nevezte ki a százezernél több lakost számláló települések polgármesterét – kivéve Berlint, Hamburgot, s a majdani Ostmark (Ausztria) központját, Bécset, ahol Hitler magának tartotta fenn ezt a jogot. A kisebb városokban a kinevezés joga a kormányzókat illette meg. A tartományok koordinálása a Führerprinzipnek megfelelően történt négy kancellárián keresztül: a köztársasági elnök kancelláriája (O. Meissner – 1934-ben megszűnt), a kancellár, a párt és a Führer kancelláriája (ebben a sorrendben: H. H. Lammers;  Bouhler; R. Hess és M. Bormann)

Politikailag körzetekre (Gau) oszlott az ország a választókörzeteknek megfelelően (34 darab), további hétre tagolták Ausztriát, a Saar-vidéket, Danzigot és a Szudétaföldet. Egy Gau több Kreisből állt élükön a Kreisleiterekkel. Még kisebb egységnek számított az Ortsgruppe (helyi csoport), s az ezen belüli háztömbsejt.

Az új közigazgatás legitimációs látszatát egyébként az keltette, hogy első megítélésre mindez jelenthette volna a koordinációban a hagyományos képviseleti rendszert felváltó, nemzeti jelentőségük által (faji) alapon tagolt társadalmi csoportszerveződések mint újszerű alapkövek előtérbe helyezését is. Valójában azonban a hivatás rendi szervezés nácifikált mintájának kibontása történt meg36.

A Harmadik Birodalom törvénykezése (amely még az átlagosnál is messzebb esett a valódi igazságszolgáltatástól) a következő alapelvre épült: “A totális állam nem tűr különbséget jog és morál között. Az igazságszolgáltatás csak egy világnézet keretében lehet és tud független lenni.”37 És különben is: “A törvény és a Führer akarata egy és ugyanaz… Hitler a törvény!”38

Ezek után már nem meglepő, hogy az alkotmány 109. cikkelye (a törvény előtt egyenlőségről) igen sajátos módon érvényesült a gyakorlatban: a náci Volksgemeinschaftban (népközösség) elvileg mindenki egyenlő, de úgy, hogy – némi túlzással – senkinek sincs joga semmire.39 Ehhez kapcsolódóan a nők jogairól pedig még ennél is egyedibb elképzeléssel állt elő Hitler: “A nőemancipáció csak a zsidó intellektus által kifundált szó, és tartalmát is ez a szellem határozza meg… Az ő [ti. a nő] világa a férje, családja, gyermekei és a háza.”40

Az utóbbiak kellő megértetése végett létrehozták a náci nőszövetséget is (NS. Frauenschaft), valamint szerveztek “menyasszonyképzőt”, ahol a kellő árjaszemlélet elsajátítása volt a legfontosabb cél, s csak ezt követően jött a gyakorlatiasabb képzés mintegy subsidiárius jelleggel (hozzátesszük, hogy a feleség teljes házastársi egyenjogúságát Németországban csak az évszázad második felében, 1959-ben sikerült elérni!).

Egyébként a társadalom szervezetekbe történő beosztása jellegzetessége volt a Birodalomnak. Működtek különböző egyesületek, egyletek, körök, mindenféle társadalmi igénynek megfelelően – csak éppen mind náci ideológia alatt. Ormos Mária találóan több helyen megjegyzi, hogy ezzel tulajdonképpen Hitler a különböző intézmények helyett az embereket “államosította”, s ha mindezt tovább gondoljuk, felismerhetjük, hogy ezen lépésével Hitler igyekezett likvidálni a perszonális individuumot a totális sematizmus jegyében, így téve feltétlen hívévé az egyént az államnak, s megteremtve ezúton a globális szimpátiát a rendszer legitimitása érdekében, mígnem a társadalmi organizmus legtöbb apolitikus szférája politikussá formálódott át. Az állam és a társadalom lassanként eggyé olvadt.

A bírósági hierarchia csúcsán hagyományosan a Reichsgericht (a német Legfelsőbb Bíróság) állt, de nemsokára megjelent mellé a Volksgerichtsof, a Népbíróság, amely a hazaárulási esetek kizárólagos, rettegett kezelőjévé vált. Az utóbbi két hivatásos és öt népbíróból (ülnökből) állt, ezeket legtöbbször az SS tagjaiból delegálták. Ítélete ellen fellebbezésnek nem volt helye. A tárgyalás menete inkább egy hadbíróságéra hasonlított, egyetlen nap alatt befejeztek egy ügyet, s a szinte jelképesen kirendelt (szintén náci) védők még ha akarták volna, sem tudták érdemben ellátni feladatukat, mivel még tanúk állítására is alig adódott lehetőségük. A büntetés leggyakrabban halál volt.

Később tovább szigorították a “kormány elleni ármányos támadások” elbírálását a Sondergericht (Különleges Bíróság) felállításával, amely mindig három kipróbáltan párthű bíróból állt. A védelem itt sem állt könnyebb feladat elé, mint az előzőekben.

A bírók megbízhatóságát egyébként a második Közszolgálati Törvény (1937) garantálta, amely az “alkalmatlanok” elbocsátását lehetővé tette. Így inkább minden jogász önként belépett a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségébe. Természetesen mindez ellentmondott az Alkotmány vonatkozó cikkelyeivel (102-105. és 128. cikkely: a bírói függetlenségről, a rendes bíráskodásról, a bírók kinevezéséről, a közhivatal-viselésről), de a felhatalmazási törvényből eredően a hatalomnak ezzel sem kellett törődnie. Itt jegyezzük meg, hogy Hitler a lipcsei per óta nem kedvelte különösebben a jogásznépet, mivel ott csak van der Lubbe bűnösségét sikerült bebizonyítani, a másik három kommunistáét (V. Tanjev, B. Popov, G. Dimitrov) nem.

Egyéb polgári és büntető ügyekre maradtak a korábbi bírósági szervek, az említett módon átvizsgált bírákkal42.

Azonban a bíróságokon túlmenően az “igazságszolgáltatáshoz” egyéb szervezetek is kapcsolódtak, amelyek törvényesen a törvény felett álltak. Ilyen mindenek előtt a Gestapo (Geheime Staatspolizei) a jogait rögzítő Gestapo-alaptörvénnyel, mely szerint a titkosrendőrség tagjai tevékenységét bírói szerv nem vizsgálhatja felül. Ez in praxi annyit tett, hogy bárkit letartóztathattak, internálhattak (Dachau, Berlin, Oranienburg, Sachsenhausen, Ravensbrück, Mauthausen táboraiba) anélkül, hogy e “védőőrizet” (Shutzhaft) ellen bárhol tiltakozni lehetett volna. Az internálótáborok felett Theodor Eick rendelkezett az általa összeállított szabályzat segítségével, amelyben a korbácsütés még az enyhébb büntetési nemek közé tartozott.

A Gestapo mellett 1934. június 30-ig jelentős szerepet játszott a már említett SA, de a “hosszú kések éjszakája” után jelentősségét vesztette, s átvette Röhmék helyét Himmler és az SS, amely 1936-ban Reinhard (“hóhér”) Heydrich (1943-tól dr. Ernst Kaltenbrunner) vezetésével egyesült a Gestapoval. Az ő vezetésük alá tartozott még a biztonsági szolgálat (Sicherheitsdienst - SD) is.

A Harmadik Birodalom jogának további jellegzetessége volt a tett-felelősség helyett a terhelt személyéből kiinduló felelősség uralkodóvá tétele, s vele a kriminálantropológia faji ihletettségű, szélsőséges eltorzítása. Névleg ezért minden cselekményt üldözendőnek nyilvánítottak, amely az “egészséges [árja] népi érzület” ellen irányult. Mivel ezen kategóriába tulajdonképpen bármi beletartozhatott, így az állampolgárok számára a jogbiztonság és a materiális igazságosság még elvben sem minősülhetett biztosítottnak.

Az Alkotmány II. Főrészének I. és II. fejezetében rögzített polgár- és szabadságjogok – a már említett intézkedésekből is láthatóan – a gyakorlatban egyáltalán nem vagy csak megcsúfolt formában érvényesültek. De mivel ezek eredetileg szerepeltek a mellőzött, de ténylegesen hatályon kívül soha nem helyezett alkotmányban, így általuk mégis hitelesebbnek tűnt a hitleri vezérdemokrácia, mint szabadságjogai terén a “sztálini bazár”. Úgy tetszett, hogy a polgár- és politikai jogok már nem az egyénnel veleszületett, hanem az állam által neki adományozott jogosítványok voltak.

A legtöbb társadalmi viszony megítélését a közjog normáin keresztül igyekeztek megoldani, a magánjogi szféra autonómiája fokozatosan csökkent – in nuce: az eredendően apolitikus viszonyok is lassan átpolitizálódtak, az állami beavatkozás minden létterületen egyre totálisabbá vált.

A Birodalom negligálni igyekezett minden polgári kori főbb törvényalkotási produktumot, hogy ezek helyét saját kodifikációs termékei vehessék át. Ilyen elven a BGB sorsa is csaknem megpecsételődött, amennyiben az addig is lehetőleg mellőzött német Ptk. helyett a nemzetiszocializmus hanyatló időszakában új, a kereskedelmi jogot is magába foglaló, kizárólag germanista alapú magánjogi kódexet, quazi néptörvénykönyvet (Volksgesetzbuch) próbáltak – egyébként sikertelenül – létrehozni 1939 és 1943 között.45

NÉHÁNY TOVÁBBI JOGFORRÁS

A Harmadik Birodalom jogforrásai közül a leggyakoribbak a kormányrendeletek voltak, de emellett néhány nagyobb jelentőségű “igazi” törvény is született, bár a Reichstag maga a felhatalmazási törvény után már csak négyet fogadott el összesen.