Az eget és a földet híd köti össze. A neve szivárvány. Túloldalán hatalmas, messzi világ rejtőzik, dús, zöld fűvel borított rétekkel, hegyekkel és völgyekkel. Amikor egy szeretett kisállat elpusztul, erre a szépséges vidékre kerül, ahol mindig van elég enni és innivaló, az idő pedig a langyos tavaszi napokra hasonlít. Az öreg és törékeny állatok itt megfiatalodnak, és egymással játszanak, elégedetten és békességben. Mindössze egyetlen dolog hiányzik. Nem lehet velük az a bizonyos személy, aki annyira szerette őket a földön. Úgy hogy csak addig szaladgálnak és játszadoznak, míg egyikük egy szép napon abba hagyja a játékot, és felnéz. Az orra hírtelen megremeg. . . A füleit felcsapja. . . Szemeit kimereszti. . . És akkor meglát minket, és hírtelen rohanni kezd, el a többiektől. A karunkba kapjuk, és szorosan átöleljük. Arcunkra újabb és újabb nedves puszikat kapunk, és végre újból hű kedvencünk szemébe nézhetünk. Azután eggyütt átmegyünk a szivárvány alatt, hogy soha többé ne váljunk el egymástól. . .