Szvasztika

( horogkereszt )

A szvasztika egy egyenlő szárú kereszt, aminek a szárai derékszögben, vagy az óramutató járása szerint, netán azzal ellentétes irányba hajlanak. Egyike a legősibb jelképeknek, számtalan kultúrkörben használták. Jelentése Indiában, az Indus menti Mohendzso Daro kultúrában (i. e. 2500-1500) jó szerencse, míg Kínában halhatatlanság volt. A magyar népművészetben is előfordul. Neve: "tekerőlevél". Legtöbbször úgy helyezték el, hogy a vonalak vízszintesen és függőlegesen legyenek, bár néha 45 fokkal elforgatva is használják; a hindu változatban gyakran egy-egy pöttyöt is tesznek a szárak közé. Politikai és antiszemita töltését a 20. század elején kapta. Egy bizonyos Lanz von Liebenfels Ostara nevű újságjában tűnt fel. Hitler ebből kölcsönözte, s tette meg a német nemzetiszocializmus jelvényévé.

A szvasztika a hinduizmus legszentebb nem szótagot ábrázoló jelképe. (Legszentebb jelképük az Om szótag írásjele.) A dzsainizmusban és a buddhizmusban is fontos szerepet tölt be. Nyugaton leginkább a náci mozgalom jelképeként ismeretes.

A motívumot legelőször valószínűleg Eurázsia korai lakói használták. Az indiánok között is elterjedt volt, valószínűleg már a két kultúra kapcsolatbakerülése előtt is. Manapság az indiai vallási és polgári ceremóniákban rendszeresen használják. A legtöbb indiai templomot, esküvőt, fesztivált és ünnepséget szvasztikákkal díszítik. A huszadik század elejére az egész világon elterjedt, a jó szerencse jelképeként használták. Rudyard Kipling felhasználta a könyvein borítóján, Robert Baden-Powell pedig a cserkészmozgalomban.

Európában Heinrich Schliemann archeológiai munkássága révén vált ismertté, aki az általa feltételezett Trója romjai között fedezte fel a jelet, és az ősi indoeurópai (árja) bevándorlókkal hozta kapcsolatba A korai német népi nacionalista mozgalmak számára az árja eredet szimbólumává vált; Alfred Rosenberg és más teoretikusok hatására a nordikus felsőbbrendű faj koncepciójával hozták kapcsolatba. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt óta a szvasztika nyugaton összeforrt a fasizmussal, rasszizmussal, a nácikkal, a második világháborúval és a holokauszttal. A világháború vége óta széles körben tabunak számít; elsősorban a neonáci mozgalmak használják, akiknek központi szimbóluma, illetve egyes, velük szembenálló szélsőséges mozgalmak az általuk nácinak vélt személyek, csoportok vagy viselkedésmódok megbélyegzésére. Számos országban, köztük Magyarországon, tiltott önkényuralmi jelkép. Ázsiában a népszerűsége ma is töretlen.

A szvasztika szankszrit szó, jelentése szerencsés vagy kedvező dolog vagy jel. A szó a su- (a görö ευ- rokona, jelentése „jó”, „jól”), és az asti (a „létezni” ige egyik alakja) szócskákból tevődik össze. A szvaszti tehát azt jelenti, „jólét”. A -ka rag kicsinyítő képzőként szolgál, a szvasztika kifejezés tehát szó szerint úgy fordítható, hogy „a jóléthez köthető kicsi dolog”.

A -tika azt is jelenti, hogy „jel”. Ezért Indiában nem ritka a shubhtika („jó jel”) kifejezés használata sem.

A szó először a ószankszrit nyelven írt Ramayana és Mahabharata eposzokban fordul elő.

Az alakzat más megnevezései:

• Fekete Pók Nyugat- és Közép-Európa számos népénél
• horogkereszt (angol hooked cross, holland hakenkruis, izlandi Hakakross, német Hakenkreuz, finn hakaristi, norvég Hakekors, olasz croca uncinata, román Cruce încârligată, svéd Hakkors, dán Hagekors)
• tetragammadion, gammadion vagy gammakereszt, minthogy mindegyik kar a görög Γ (gamma) betűt formálja. (vö. az ófrancia croiz gammée, francia croix gammée, spanyol cruz gamada szavakkal)
• napkerék (németül Sonnenrad), bár ezt többnyire inkább a napkeresztre használták
• tetraskelion, „négylábú” görögül (vö. triskelion)
• Thor kalapácsa, Thorral, a mennydörgés északi istenével való feltételezett kapcsolata alapján; de ez valószínűleg téves megnevezés, ami a szvasztikának és Thor T-alakú kalapácsszimbólumának az összekeveréséből ered.
• Ţórshammar – az izlandi grimoire-okban szerepel ezen a néven
• villámkereszt (lett perkonkrusts)

A szvasztika már az őskorban része volt a művészetnek. Kontextustól függően szimbolizálhatta a szerencsét, a napot, Brahmát, a szamszárát. Az ókorban széles körben használták – többek között – a hettiták, a kelták és a görögök. Megjelenik számos ázsiai, európai, afrikai és indián kultúrában – néha díszítőmotívumként, néha vallási szimbólumként.

A szvasztika elterjedtségét három különböző módon próbálják magyarázni: független kialakulás, kulturális diffúzió, vagy külső esemény. Az első szerint a szvasztikát egyszerű, szimmetrikus alakja miatt számos különböző kultúra felfedezte egymástól függetlenül (Carl Jung terminológiájával élve a kollektív tudatalatti része).

A külső esemény lehetőségét Carl Sagan vetette fel Üstökös című könyvében. Sagan bemutat egy ősi kínai kéziratot, amely az üstököscsóvák változatait tárgyalja. A legtöbb ábra szokásos formájú üstökösöket mutat be, az utolsón azonban egy olyan látható, amelyen az üstökösmagból négy hajlított csóva indul ki négy különböző irányba; a négy csóva éppen egy szvasztikát formál. Sagan feltételezése szerint az ókorban egy üstökös annyira megközelítete a Földet, hogy az általa kilövellt (és az üstökös forgása miatt elhajló) gázsugarak láthatóvá váltak; ennek a látványnak a hatására jelent meg a szvasztika a legkülönfélébb kultúrákban.

A közös eredetet feltételező elméletek szerint a protoindoeurópai népeknél alakult ki. A szvasztikát nem használták a sumer és a mezopotámiai kultúrákban (mindkettő i. e. 3500 előtt alakult ki), sem az egyiptomi Óbirodalomban (ami i. e. 2630-ban kezdődött). Hívei szerint a közös eredet elmélete ezt megmagyarázza: ezeknek a kultúráknak már kiforrott szimbolizmusa a feltételezett elterjedés idejére. A magyarázatnak azonban, mint az ex silentio érveknek általában, nem sok bizonyító ereje van.

Keleten a hinduizmusnak, a dzsainizmusnak és különösen a buddhizmusnak volt nagy szerepe a szvasztika elterjesztésében. Az i. e. 6. században keletkezett buddhizmus az első évezred végére elterjedt Délkelet-Ázsiában, Kínában, Koreában és Japánban. A tibeti Bön vallás és az olyan szinkretista vallások, mint a vietnami Cao Dai vagy a kínai Falun Gong, valószínűleg belőle vették át a szvasztikát. A délnyugat-afrikai Akan civilizációba pedig, ahol napszimbólumként használták, az afrikai rabszolga-kereskedelem révén juthatott el a 15. század környékén.

A szvasztika jelenléte az észak- és dél-amerikai kultúrákban komoly kihívás a kulturális diffúzió elmélete számára. Egyesek felvetették, hogy a szvasztika talán egy ősi eurázsiai tengerjáró civilizáció révén jutott Észak-Amerikába, de a szimbólum független kialakulása hihetőbb magyarázat.

Az eredetétől függetlenül az emberi történelem korai szakaszában a szvasztika rendszerint pozitív konnotációkat hordozott. (Kivétel volt ez alól Afrika és Dél-Amerika nagy része.)

Az indoeurópai nyelvcsalád 1790-es évekbeli felfedezése után az archeológusok nagy erővel kezdték keresni az európai őstörténet és az árja (indoiráni) népek közötti kapcsolatot. Amikor Heinrich Schliemann szvasztikával díszített tárgyakat talált Trója romjai között, kikérve kora két vezető szanszkritológusa, Emile Burnouf és Max Müller véleményét, arra a következtetésre jutott, hogy a szvasztika kifejezetten indoeurópai jelkép. A motívum későbbi felfedezése a hettita és iráni maradványok között megerősíteni látszott ezt az elméletet. Az elgondolást sok más író átvette, és a szvasztika fokozatosan népszerűvé vált, az 1880-as és 1920-as évek között számos ábrázolásban megjelent.

A vallási jelentése akkor szorult háttérbe, amikor a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt jelképéül választotta. A nácik azt állították, hogy az árják a németek ősei voltak, és hogy ez alapján a német világuralmi törekvések jogosak, vagy akár előre elrendeltetettek. A szvasztikát ennek a mitikus árja-német kapcsolatnak a kihangsúlyozására használták. A második világháború óta nyugaton a szvasztikát elsősorban náci szimbólumnak tekintik, és kerülik a használatát. A nácizmus előtti jelentőségéről számos tévhit kering.

Gertrud Bäumer (1873-1954) Der neue Weg der deutschen Frau című, 1946-ban megjelent művében idéz egy 1604-es forrást, ahol az Antikrisztus szimbóluma a Szent Jel (a kereszt), melyhez négy bitófa-gerenda csatlakozik, mint a horogkereszt első európai előfordulása.

Geometriai szemszögből a szvasztika rendszerint egy szabálytalan ikozagon (húszoldalú poligon). A karok változó szélességűek, és többnyire (de nem mindig) egyenes vonalakból állnak. A pontos arányoknak csak a modern használatban tulajdonítanak jelentőséget: a nácik által használt forma például egy 5×5-ös rácson alapul.

A szvasztika királis, a tengelyes tükrözésre nézve semmilyen irányba nem szimmetrikus, a 90°-os forgatásra nézve viszont mindkét változata az. (A szimmetriacsoportja tehát a C4 ciklikus csoport.)

A szvasztika a leggyakrabban használt kereszt-változat a sima egyenlőszárú kereszt (a görögkereszt) után.

Mint a kereszteknél általában, a négy kar a négy égtájat jelképezi. Leggyakrabban a Nappal hozzák kapcsolatba. Egy másik feltételezés szerint az éjszakai égboltnak a Sarkcsillag körüli forgását ábrázolja.

A két lehetséges alapját, amelyek egymás tükörképei, többféle módon is nevezik:

• balra és jobbra néző;
• balkezes és jobbkezes;
• az óramutató járásával azonos és ellentétes irányú.

Az elsőt többnyire egységes módon használják. A talpára állított szvasztikára nézve a felső kar a néző balja vagy jobbja felé mutat; eszerint a szvasztika is balra vagy jobbra néző. A másik két elnevezés nem egyértelmű, mert a forgásirányt a karok hajlásának az irányára és az egész alakzat forgásának irányára is lehet érteni. Az alakzat forgásának iránya önmagában is kétértelmű. Ezeket az elnevezéseket az irodalomban is következetlenül használják (nem ritkán ugyanaz az író is összekeveri őket), ami tovább növeli a zavarodást, és elhomályosíthatja azt a fontos kérdést, hogy volt-e a forgásiránynak szimbolikus jelentősége.

A balra forgató szvasztika neve, szinisztrogirát, a jobbra forgató pedig dextrogirát.

A szvasztika gyakori díszítőmotívum a kortárs hindu építészetben és művészetben, és az ősi nyugati építészetben is az volt; számos mozaikon, frízen és egyéb alkotáson látható. A régi görög építmények tele vannak egymásba fonódó szvasztikákból álló motívumokkal. Rokon szimbólumok a nyugati építészetben a kereszt, a háromlábú triskelion vagy triskele és a lekerekített lauburu. Az építészetben a szvasztikának számos más neve is van, mindenekelőtt a gammadion. Előfordul pikt kőfaragványokon, régi görög cserépedényeken és északi fegyvereken és szerszámokon. Egyes francia barlangfalakon 7000 éves példányai is megtalálhatóak.

A kínai, koreai és japán művészetben a szvasztika gyakran egy ismétlődő minta része. Az egyik gyakori ilyen minta, amit japánul sayagata-nak neveznek, jobbra és balra néző szvasztikákból áll, amelyeket vonalak kötnek össze. A vonalak közötti üres rész jellegzetes alakja miatt angolul néha key fret-nek is nevezik ezt a mintát.

Az ősi Trója romjai között számtalan szvasztikát találtak.

A görög-római