A reggel sem hozott vigaszt. Csak feküdtem és néztem magam elé. Rettentően szégyelltem magam. Hiába volt minden. A bál, a szép ruha, az ékszer. Ez csak látszat, a felszín, de akkor is csak egy gyenge sárvérű maradtam aki még arra sem képes hogy megvédje magát. Ezekre a gondolatokra ismét feltört belőlem a zokogás. Szinte láttam magam előtt Ward őrülettől és vágytól eltorzult arcát, ahogy ismét eltipor. A szavai is folyton a fülemben csengtek. – Vissza foglak szerezni a Nagyúrtól, te csakis az enyém lehetsz… - Nem! azt soha, inkább a halál de sosem megyek vissza arra a nyomorult helyre. Felugrottam és beszaladtam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe és undorodtam a saját tükörképemtől. Dühömben ököllel belevágtam egyet a tükörbe, ami azonnal ezer darabra tört. A földre borultam. Üvölteni tudtam volna a kíntól, de nem a vérző kezem fájt. Nem, azt nem is éreztem, a lelkem fájt. Végigfeküdtem a földön, a könnyeim végigfolytak az arcomon. Néztem ahogy a vér egyre nagyobb mennyiségben gyűlik össze a kövön, de nem érdekelt. Megfeszítettem a testemet és felsikoltottam. Vergődtem a földön, szenvedtem a lelkemet mardosó fájdalomtól. Pár perc múlva elsötétült előttem a világ.

Mikor magamhoz tértem, az ágyban feküdtem, a kezem be volt kötözve.

Nyílt az ajtó és belépett Voldemort. Elég volt egy pillantást vetnem rá, és láttam hogy nagyon szomorú. Rettentően éreztem magam, amiért elszomorítottam, de nem mertem elmondani hogy miért akadtam ki. Még arra sem voltam képes, hogy a szemébe nézzek. Leült mellém és megfogta a kezemet. Rám tört a reszketés, pedig tudtam hogy ő, nem fog bántani, de képtelen voltam megbízni az emberekben. Az a kis bizalom ami a gondoskodásának és a kedvességének folytán keletkezett, még annak is nyoma veszett. Simogatta a kezemet. Nem mertem ránézni, féltem hogy akkor rögtön rájön mindenre. Megemelte az államat és belenézett a szemembe, reszkettem a félelemtől. Tudtam hogy  legilimentálni akar. Kitéptem magam a kezéből és zokogva másztam arrébb az ágyon. Nem akartam hogy ő is lássa azokat a borzalmakat amit átéltem. Voldemort mélységes döbbenettel nézett rám. – Mi a baj Kicsim? Kérdezte halkan. Csak néztem rá, de nem válaszoltam. – Kérlek mond el, hogy mi a baj! Tudom hogy valamit nem akarsz elmondani. – Szerettem volna odabújni hozzá, de féltem. Elunta a hallgatásomat és odajött hozzám, magához húzott. Reszkettem, de jól is esett a közelsége. A karjára hajtottam a fejemet és sírtam. Simogatta a fejemet és halkan, megnyugtatóan beszélt. – Nem kell félned! Mond el, ki bántott és az illető nagyon megkeserüli. – Csak megráztam a fejemet, de nem válaszoltam. – Rendben. Nem kell elmondanod hogy mi történt, de így segíteni sem tudok – hangja szomorúan csengett. Átölelt és megcsókolt, majd letörölgette a könnyeimet. Kicsit megnyugodtam, éreztem hogy vigyáz rám. A karjaiban aludtam el.

Teltek a napok, de a félelmem nem gyengült. Visszafogottan viselkedtem, alig mozdultam ki, szinte egésznap a szobámban kuksoltam és olvastam. Voldemort azonban nem adta fel. Mindig kitalált valamit, hogy a közelemben legyen, de tudta hol a határ. Napról, napra jobban esett a közelsége, hogy törődik velem. Már szinte fájt, ha nem volt velem, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Lassan visszatért az életkedvem. Kezdtem beleszeretni. Mire észbe kaptam már ősz volt, nyomtalanul múlt az idő, de a bennem lévő érzések lassan, de biztosan mélyültek el.

De egy reggel minden megváltozott. Arra ébredtem hogy nagyon rosszul érzem magam. Felültem az ágyban, hátha jobb lesz egy kicsit, de csak rosszabb lett. Halkan kimásztam az ágyból, mert Voldemort még aludt és kimentem a fürdőbe. Alig értem ki, már öklendeznem kellett, mindent kiadtam. Remegő térdekkel tápászkodtam fel és a mosdóhoz mentem hogy rendbe szedjem magam. Pár perc múlva elmúlt a rosszullét, de még sem nyugodtam meg. Fogalmam sem volt hogy mitől voltam ilyen rosszul. Talán gyomorrontás, gondolkodtam. Valami viszont szöget ütött a fejembe. Valamit elfelejtettem, de nem tudom hogy mi…

Beültem a kádba és engedtem magamra a vizet, közben egyfolytában gondolkoztam hogy mit felejthettem el. Belém hasított a felismerés. A hátamon végigfutott a hideg és a szám elé kaptam a kezem, mert éreztem hogy bármeik pillanatban kitör belőlem egy eszelős sikoly – Nem, az nem lehet… - próbáltam magam győzködni. Visszagondoltam az elmúlt hónapok eseményeire. – Uramisten.. már két hónapja nem jött meg, és nekem még csak most tűnt fel.. – éreztem hogy elsápadok és ismét rám jött a rosszullét. Terhes vagyok, tudatosult bennem. Mit fogok most tenni? Kihez forduljak? Lehunytam a szememet, hírtelen beugrott  a lelki szemeim elé egy jelenet. Egy sötét folyosó..., egyedül…Warddal… Már potyogtak a könnyeim, nem tudtam elhinni hogy a sok szörnyűség után, amit velem művelt, még teherbe is ejt. Rettegéssel gondoltam a jövőre. Mit kezdjek a gyerekkel? Voldemortnak nem mondhatom el. Nem tudni hogyan reagálna, biztos hogy pokoli dühös lenne. Attól is rettegtem hogyha kitudódik, akkor Ward is megtudja és akkor nekem végem.

Végül arra jutottam hogy jobb lesz ha megszökök Voldemorttól, és keresek egy biztos helyet ahol nyugodtan végig tudom gondolni hogy mit kezdjek a picivel. Még ma éjjel, el kell indulnom. Bár nem tudtam hogy hogyan jutok ki a birtokról, de meg kell próbálnom.

Kiszálltam a kádból és megtörölköztem, majd belebújtam a köntösömbe és visszamentem a szobába. Voldemort még mindig aludt. A szívem meghasadt a gondolattól hogy ma éjjel örökre el kell hagynom.. Visszafeküdtem mellé. Szinte rögtön átkarolt, beleborzongtam az ölelésbe. Legszívesebben kiöntöttem volna neki a szívemet, de nem mertem. Egésznap megpróbáltam nyugodtan viselkedni hogy ne tűnjön fel neki semmi. Délután gyűlést hívott össze. Még sosem voltam gyűlésen, de nem is vágytam rá. Bementem a könyvtárba és estig  ki sem mozdultam onnan. Kerestem pár olyan könyvet, amiben hasznos varázslatok lehettek a szökéshez. Megpróbáltam megtanulni, pár használható bűbájt, de nehezen ment, mert minduntalan a babára gondoltam. Elképzeltem ahogy a karomban tartom, ahogy gondoskodom róla, szeretgetem. Megrémültem a gondolataimtól, de éreztem hogy nem tudnám megölni a gyermekemet. Arra gondoltam, hogy ez a gyerek valamelyest visszaadná a családomat. Már az sem érdekelt hogy Ward az apja. Megakartam tartani a kicsit.

Ezekkel a gondolatokkal léptem ki a könyvtárból, és lementem a konyhába enni. Már mentem vissza a szobámba, de sajnos pont akkor jöttek ki a gyűlésről a halálfalók. Leszegett fejjel, némán sétáltam el mellettük. Éreztem ahogy valaki hozzámér egy pillanatra, fel sem kellett néznem, tudtam hogy Ward az. Gyorsan felmentem a szobámba és vártam Voldemortot.

Egész este alig szóltam hozzá. Éreztem hogy pár szóval több és akkor kitör belőlem a sírás. Furcsálta is, de nem tette szóvá a dolgot. Az idő is lassan telt, mint ha ezzel is csak gyötörni akarna. Csak feküdtem mellette, hallgattam ahogy szuszogása egyenletessé válik, mélyen aludt. Óvatosan felkeltem és felöltöztem, majd óvatosan kilopóztam az ajtón. Még utoljára visszanéztem, csak mégegyszer utoljára végigfuttattam a tekintetemet rajta, a szemeimet ellepték a könnyek. Most már nem volt megállás, muszály mennem, nem maradhatok vele. Hangtalanul végig osontam a folyosókon. Elértem a bejárati ajtóhoz. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam. Arcomat megcsapta a friss levegő. Pár lépés után futásnak eredtem, gyorsan elértem a kaput. Itt lesz a vége, gondoltam magamban. A kapu zárva, és nem valószínű hogy kitudnám nyitni, biztos hogy valami erős védővarázslat védi. Néztem a zárt kaput és eszembejutott egy egyszerű varázsige. Tudtam hogy semmi értelme, de kimondtam:

- Alahomora – miközben kimondtam a varázsigét, becsuktam a szememet. Halk nyikorgást hallottam. Kinyitottam a szememet és teljesen ledöbbentem. Működött a varázslat. De hogyan? Semmit sem értettem, de nem volt időm a válaszokra. Elhagytam a birtokot, a kúriától nem messze volt egy erdő. Gondoltam arra felé indulok el. Ahogy beléptem az erdőbe, elfogott egy ismeretlen nyomasztó érzés, hogy nem vagyok egyedül. De nem törődtem vele, csak mentem egyenesen az ösvényen. Már vagy egy órája gyalogolhattam, de a rossz érzés továbbra sem múlt el. Hirtelen zajt hallottam a sűrűből. Végigfutott a hátamon a hideg, de meggyőztem magamat hogy nem kell félnem, tudok varázsolni, megtudom magamat védeni. Tovább indultam, nem törődve a folyamatos zajokkal. Tisztán láttam az ösvényt előttem. Legalább az utat látom, gondoltam magamban. Váratlanul farkasüvöltést hallottam a közelből. Végigfutott a hátamon a hideg. Most néztem csak fel az égre, és elszörnyedtem a látványtól. Telihold volt. Ezért láttam olyan jól. Reménykedtem benne hogy az a szörnyű hang, rendes farkastól származik. Mert ha vérfarkas jár az erdőben, akkor nekem végem. A félelem hatalmába kerített. A vérfarkasok nagyon veszélyesek. Reszkettem a félelemtől, de muszáj volt továbbmennem. Futásnak eredtem.

Egyre jobban éreztem hogy követnek. Zajt hallottam közvetlenül előttem. Megtorpantam és vártam. A sűrűből előtünt egy hatalmas, izmos test. A bundája fekete volt, és összecsomosódott a ráragadt sártól és…vértől, alattomosan hunyorított rám sárga szemeivel. Majd kitátotta a pofáját és rámvicsorgott. Elővillantak a vértől csillogó, halált hozó szerszámok. Sosem érzett rettegés futott át rajtam. Csak néztem a szörnyeteget, mozdulni sem mertem.

Nem is kellett, mert a farkas előbb mozdult. Nekemrontott és csak a lélekjelenlétemen múlt hogy még idelyében elugrottam előle. Dühösen felmordult és újból támadni készült. Most én voltam a gyorsabb. Ráküldtem egy kábító átkot, de nem használt. Megrázta magát és már ugrott is felém, hogy a földre teperjen. Tudtam hogyha megharap, végem. Inkább öljön meg, mint hogy belőlem is egy hozzá hasonló szörnyeteg váljon. Olyan erővel ugrott nekem hogy a pálca kiesett a kezemből. Szerencsére a fogai is a karmai elkerültek, és lelöktem magamról, majd egy jól irányzott rúgással, a fejébe, csendesítettem le. Eldőlt a földön, de biztos voltam benne hogy csak elájult. Felkaptam a pálcámat és futottam tovább az ösvényen. Pár perc múlva meghallottam a hátborzongató hangot, amire válaszok is érkeztek. Eszeveszett  rohanásba kezdtem, tudtam hogy muszály futnom. Minél távolabb kell kerülnöm tőlük, külömben semmi esélyem. Pár száz méter után az ösvény két felé ágazott. Találomra elindultam az egyiken. Már alig volt erőm a futáshoz. Megálltam. Az erdőben csend honolt, hátborzongató csend. Már kezdtem megnyugodni, hogy leráztam az üldözőimet, mikor halk morgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam és döbbentem néztem ahogy egyre több vérfarkas jön elő a sötétből. A morgás egyre erősödött. A maradék erőmet összeszedve futni kezdtem. Hátam mögül felhangzott a vonyítás, és üldözőbe vettek. Nagyon gyorsan futottak. Nem néztem sehova, csak futottam, mikor éreztem hogy megbotlok és elvágódom. A lábamat felhasította egy éles szikladarab. De nem foglalkoztam vele, felugrottam és futottam tovább. Láttam hogy oszlik az erdős rész. Egyre ritkábbak a fák. És nem messze nyílt területet láttam. Arra rohantam. Reménykedtem hogy egy falu, vagy más település. Ahol segítséget kaphatok. Kirohantam az erdőből. Olyan gyorsan fogyott el alólam a talaj, hogy alig tudtam megállni. Egy sziklaperemre futottam. Lenéztem, de olyan mélység bámult vissza rám, megszédültem. Ismét meghallottam a jólismert morgást. Megfordultam és hat vagy hét vérfarkat számoltam össze. Tudtam hogy itt a vég. Innen már nem menekülhetek. Úgy helyezkedtek hogy ne maradjon menekülési útvonal.

A legnagyobbnak tűnő farkas kilépett a társai közül és elindult felém, de pár méter után megállt. Fejét az ég felé emelte és felüvöltütt hátborzongató hangján, majd száját kitárva rontott felém. A félelemtől mozdulni sem tudtam, csak vártam a halált. De az nem jött el értem, mert a felém rohanó vérfarkas váratlanul összeesett és nemmozdult többé. Felkaptam a fejemet és az erdő felé néztem. Voldemort ott állt az erdő szélén, pálcáját a farkasokra szegezve. Azok ugrásra készen kúsztak felé, és hátborzongatóan morogtak. Az egyik megugrott Voldemort felé, de ő egy pálcaintéssel társa sorsára juttatta. A farkasok feldühödve társaik halálán, egyszerre támadták meg. Voldemort egy számomra ismeretlen átkot szórt rájuk. Egyszerre érte őket a vég.

Voldemort elindult felém. Féltem, hogy most nagyon megbűntet, vagy engem is megöl. Megállt előttem és végignézett rajtam. Láttam hogy dühös, de a szomorúság is látszódott az arcán. Nem kezdett el üvöltözni velem, nem kínzott meg. Csak némán állt, majd megfordult és elindult, vissza az erdőbe. Szemeimet elöntötték a könnyek – Kérlek ne haragudj! – könyörögtem halkan, és elindultam felé. De pár méter után összeestem. Odajött hozzám és felvett a karjaiba. Egészen hozzásimultam. Visszavitt a kúriába. Felvitt a szobámba, be a fürdőbe. Vizet engedett a kádba, közben levetköztett, majd óvatosan belerakott a kádba. A melegvíz égette a lábamon lévő sebet, de ki kellett mosni, és a forró fürdő meg is nyugatott egy kicsit. Voldemort a hátamat törölgette egy szivaccsal, de olyan gyengéden hogy teljesen megnyugodtam tőle. Mikor végzett, kivett a kádból és rámtekert egy törülközőt. Visszamentünk a szobába. Végigfektetett az ágyon, hogy elláthassa a lábamat. Megnézte, megtapogatta, majd egy kötést varázsolt rá. Csendben tűrtem az ellátást. Tudtam hogy úgyis mindjárt kérdőre fog vonni.

Nem is tévedtem. Felállt az ágyról, úgy nézett le rám. Összehúztam magam és vártam a kérdéseket. Sóhajtott egy nagyot. Egyre idegesebb lettem. – Miért szöktél el? – kérdezte váratlanul. Én csak bámultam magam elé. De képtelen voltam válaszolni. Teltek – múltak a percek, néma csendben. – Mary, kérdeztelek! – a hangja most sokkal élesebben csengett, mint eddig bármikor. Összeszedtem a bátorságomat, nyeltem egyet, majd halkan megszólaltam:

- Terhes vagyok…